2010. január 16.

A NÉP HANGJA

A megjegyzések megszüntetésekor azt írtuk, hogy levélben továbbra is örömmel vesszük olvasóink személyes reakcióit, sőt adott esetben akár közzé is tesszük őket. Ezen a blogon eddig csak a Szent Mihály Laikus Káptalan tagjai szólaltak meg, elsősorban saját szövegekkel, néha pedig idegen anyagokat közölve, részben magukból a liturgikus könyvekből, részben pedig különféle egyházi szerzőktől (papoktól, püspököktől, pápáktól). Ezt a szigorúan hivatalos hangnemet előbb néhány könnyedebb témával szerettük volna oldani, most pedig egy olyan rubrikát nyitunk, amelyben olvasóink maguk mondhatják el érzéseiket és gondolataikat Egyházról és liturgiáról. Egyetlen megkötésünk, hogy az írások tárgya és szellemisége igazodjék a mi munkásságunkhoz, hiszen az új megszólalók egy olyan kórusba kapcsolódnak bele, amely a blogon az eddigi háromszáz bejegyzésben, a blogon kívül pedig a káptalani liturgiákban immár elég markáns és egységes hangzást alakított ki. Bár nem tudjuk és nem is akarjuk lefedni a Katolikus Egyház teljes spektrumát a maga társadalmi és kulturális sokféleségében, mégis reméljük, hogy ezek a vendégbejegyzések egyéni stílusukkal és látásmódjukkal újabb irányból világítják meg azokat a kérdéseket, amelyekkel mi is foglalkozunk.

Elsőként egy régi olvasónk gondolatait tesszük közzé, akit klerikusként élénken foglalkoztatnak a magyar egyház közállapotai. Cikkében a diagnózis mellett adekvát terápiát is javasol, így talán nevezzük Galenusnak. Meglátásai fájdalmasan szókimondók, ettől azonban nem kevésbé igazak. Egy hiteles vélemény őszinte feltörése: qui habet aures audiendi, audiat!

* * *

Szombat esti láz

Vége az üres fecsegések korszakának. Az emberek ki vannak éhezve és szomjazva egy forrásra, a FORRÁSRA. De mit kapnak az Egyháztól, ahová keresztségük folytán tartoznak? Tulajdonképpen ugyanazt nagy dózisban, mint amit az óvodában kaptak kiskorukban. Ha kell, megőrizzük őket egy hétvégi foglalkozáson. Ha kell, elmegyünk velük kirándulni, és „jól érezzük egymást”. Ha kell, zenés alkalmakat produkálunk nekik. De tudunk ám etetni is, mert ismerjük az „agapét”. Ma reggel a roráte-mise után külön kihirdették — áldás előtt — hogy lesz agapé, amire mindenkit meleg szeretettel várnak. „Meg egy kis beszélgetésre.” Ez a máz, amivel leöntjük a hívek fejét, már teljesen megbutítja őket.

Sőt, megtartjuk az éves kötelező szentségimádási napot is. Van bérmálás, elsőáldozás, búcsú, triduum, lelkinap, képviselőtestületi ülés, heti újság, honlap, Szent Erzsébet-kenyere, augusztusi kenyérünnep, októberi és márciusi hazafias „egyházfront” — van itt minden, mint a „bucsuba”, ahogy Somogyban mondják.

Minden nagyon jó, minden nagyon szép, de szerintem senki sem elégedett. Persze lehet találkozni a pappal meg a káplánnal. A túlbuzgó (nagyon sok a valóban jó szándékú és hasznosan segítő), sürgő-forgó, fontoskodó nőkkel is találkozunk. Hallgatjuk a kornyikáló, olykor enyhe bűzt árasztó „kántorokat”, és elviseljük, hogy szétfagyunk a templomban, de azután négy hétig nem tudunk menni, mert hát megfáztunk. Sőt, eltűrjük az atyának, hogy most éppen a templom kitakarítására nincsen pénz. Akkor mire van?

Szóval mindennel találkozunk, csak éppen Istennel nem. Azaz hogy aki nagyon akar, az valóban találkozhat vele — magyarázza meg önmaga túlzott aktivitását egy-egy pap. Hiszen ő csupán az IGÉT hirdeti. Hogy te nem látod meg ebben Istent, az a te hibád. De mi is történik egy „átlag” vasárnapi misén, mondjuk, édes kis hazánkban?

Besétál a pap egy ének alatt a szentélybe. (Nemrégiben, egy templomban, Szent Imre napján, a templom búcsúnapján az ünnepi introitus szövege gospel stílusban a következő volt: „Eltelt 30 év, de jó, hogy itt vagyunk, újra itt vagyunk...”) Az éneket néhányan éneklik, ha éppen van kedvük. Ha diákmise van (a Római Misekönyvben ilyet nem találtam), akkor nem biztos, hogy a keresztvetéssel kezdődik a szentmise. Itt kitérek egy beszámolóra, amit a minap hallottam. Az egyik pap X megyében gitárt fogott a kezébe, kiült a padok elejébe, elkezdte a kezdőéneket, a ministránsok bevonultak a szentélybe. Az ének végén pap letette a gitárt (az ujjain növeszti a körmét!), odament a szentélybe a papi székhez, ami ugyanolyan volt, mint bármilyen tévénéző fotel, és elkezdte a misét.

De menjünk tovább. Van ugyebár a bűnbánati rész, amit nagyon szeretnek a papok rögtönzött „mélybenézővé” alakítani. Fel is teszik rögtön a kérdéseket: Milyen voltam a héten? Adtam-e valamit másoknak? Segítettem-e szüleimnek? Sok fölösleges szöveg... Hiszen itt nem ennek van a helye! Szörnyű, hogy a papok hat év teológia után milyen mértékben — és olykor milyen rohamosan — képesek leépíteni a hívők szellemi színvonalát.

A prédikáció olykor gügyögés, primitív szavak használata... Az egyetemes könyörgésekből akár tíz is van sokszor, és az is szintén az önkifejezés, a magamutogatás csúcsa, hiper-szuper művészete. A felajánlott adományokat lehet körmenetben vinni, de azért sokszor történnek túlzások. Például minden járni még nem is tudó gyerek oda csúszik-mászik, mert most akkor őt így jobban szereti Jézus, és odaviszi az ostyát, a bort, a vizet, a tálcát, szóval mindent, csak hogy vigyen. Közben peng a gitár, zúg a cimbalom...

Eddig hol volt szó Istenről? Nem tudom. De a Gloria sem lehet az igazi! Most jön karácsony, és végre a Gloria helyett is elénekelhetjük a „Dicsőség mennyben az Istennek...” kezdetű népénekünket.

Egy szó, mint száz, a mai misék többségében a hívő nem találkozik a Szenttel, hiszen nem irányítják rá a figyelmet, nem kap jelzéseket, hogy figyeljen erre vagy arra. A II. Vatikáni Zsinat Sacrosanctum Concilium konstitúciójának egyik szempontja az volt, vizsgálják felül a liturgikus szövegeket, énekeket, hogy azokon keresztül közelebb kerüljünk a Szenthez. Nem tudom, azóta mitől lett jobb a helyzet. Azt mondják, a latin nyelv múzeumba való, mert ugyan ki érti már? Most honi nyelveken végzik a liturgiát. De mi változott? Jobban értik a hívek? Nem lehet, hogy a zsinat után is beiktattunk divatos dolgokat? (Pl. a kézfogósdit a Miatyánk alatt.) Egyik templomban lelkes fiatalok előadásában új ordinárium hallható hegedű, gitár és egyéb hangszer kíséretében. Ez eddig kiválóan megfelel a Novus Ordo előírásainak — legalábbis az egyszerűség kedvéért most fogadjuk el így. A különös az, hogy a szövegek egytől egyig latinul vannak. Különös, hogy éppen latinul írta meg a „művész”. A helyzet ugyanaz: Ki ismeri ezeket? Mert a hívek ugyanúgy nem éneklik, mint a VIII. gregorián Kyriét. Ha valamit nem értünk, akkor nem a dolgot magát kell megváltoztatni, hanem el kell magyarázni, hátha mégsem teljesen érthetetlen. Mostanság valószínűleg még nagyobb értetlenség van a liturgia terén, és nagyobb zűrzavar is, mert a II. Vatikáni Zsinat előtt legalább egységes volt a liturgia, és szigorú kánonokkal védték azt. Se hozzátenni, se elvenni nem lehetett belőle.

A prédikációk többfélék is szoktak lenni: idős atya hosszas elmélkedése a semmiről, aktív pasztorációs életet élő pap „klassz” beszéde, vagy önmarcangoló moralizáló beszéd, vagy beszéd a semmiről, de röviden. Olykor az evangélium újra elmesélése, vagy megható történetek csokra, minden második szavam latin, görög, héber — és még sorolhatnám... Én nem vagyok prédikátor, ahhoz adottság kell. De tudok szempontokat, amiket szeretek betartatni. Így a rövidség (nem „sehr kurz”), a tömörség, a nem sok információ, a tárgyilagosság, a tanítás, az exegézis, a szentek példái... Mintha erről is lenne valami említve az Általános rendelkezésekben és a CIC-ben, nemdebár?

Sokat lehetne még beszélni a mai helyzetről, határainkon innen. Mivel mi is alakítjuk, ezért valóban nem árt nekünk is újrakezdeni sok mindent. De ha a papok nem akarják Istent adni az embereknek, hanem csak „érezd jól magadat” csinálnak, akkor megette a fene az egészet. Lehet szinten tartani egy-egy közösséget, amit kapunk, lehet kirándulgatni... Ezek is fontos részei a pasztorálásnak, nem azt mondom — hanem hogy a pasztoráció elszakadt a liturgiától. Programokat szervezünk, embert próbáló erőfeszítéseket vívunk azért, hogy minél többen jöjjenek misére. Programok garmadáit, miközben szétesünk, felaprózódunk. (A PPKE Hittudományi Kara nemrég indította el „katolikus közösségszervező” szakját...) A liturgia pedig egy mellékes praktikum szintjére süllyedt.

Fontos a liturgián kívüli élet is. De a liturgia az első. Ha nem vesznek részt a hívek, ha nincs is rá lehetőség, például a zsolozsmára, ami énekelt, ünnepélyes, és úgy végzik, ahogy kell, akkor szerintem fölösleges a tábor is. Az Egyház elsősorban nem arra lett kitalálva, hogy az iwiw-en még több ismerősünk legyen egy-egy tábor vagy roráte után.

Az a gyanúm, hogy a jövő papsága nem sejtette meg az Egyházban rejlő szépséget, mert nem volt olyan ember, aki felmutassa neki. Nem volt olyan ember, aki előhúzta volna a kincseket, amik az Egyházban jelen vannak és jelen voltak. Nem ismerjük a szenteket, nem olvassuk a pápa írásait, nem értesülünk újdonságokról, nem veszünk részt — csak minimálisan — a városok egyházi és kulturális életében: sorolhatnám reggelig. A lényeg, hogy ha saját magunk sztárolását, celebbé válását félretennénk; ha ezt a túlzott közösség-mániát kicsit félretennénk; ha befejeznénk a „nyüzsit”, a „gügyögést”, az ovis színvonalat, a meg nem értést, a megvetést, az ítélkezést, akkor valami jobb talán elindulhatna.

Sokan nem értik, hogy miért nem marad meg egy-egy közösség, csak akkor, ha állandóan noszogatják, meg állandóan összehívják. Azért, mert azt mindenki megérzi, hogy ez emberi mű. Mi, papok akarjuk összehívni, megcsinálni, megbeszélni stb. Nem hagyjuk, hogy a liturgia által formálódjunk egy közösséggé, ahol egység van, mert az egységet Krisztus adja. Hogyan legyen egység két ember között, amikor két templom között sincs egység? Sokat várunk a hívektől, ők pedig egyre érdektelenebbek. Nem kapnak ma semmit sem, vagy csak nagyon keveset. Szerintem fel kell végre kötni a gatyánkat, és be kell ülni a templomba. Át kell menni a templomba a közösségi helyiségből, a garázsból, a kisvasútról, az uszodából, a kütyüink mellől, a kamerák mellől, a kiváltságos „pap kedvenc családjai” mellől, és az emberekkel együtt be kell ülni, le kell borulni a templomban. Mert Krisztus jelenlétében elnémulnak a szavak, elhallgat az emberi okoskodás. A templomban a legszentebb Oltáriszentségben Krisztus valóságosan jelen van. Ott az ember elcsendesedik, leborul, és csak a hála szavai lehetnek szívében e nagy misztérium előtt. Mert „mi az ember, hogy törődöl vele, s gondod van rá?”

Galenus

Nincsenek megjegyzések: