2011. július 8.


AZ ÉNEKREND RÉTEGEI I.


E célkitűzéseket és a kancionále szerepét az érti meg jobban, aki képes áttekinteni a mise énekrendjének történeti és funkcionális rétegzettségét.

Az énekelt szentmise, azaz a missa cantata, és minden annál ünnepélyesebb miseforma teljes egészében énekelt. Misézés során a pap három szinten mond ki szavakat: csöndben; halkan, de fennhangon; illetve hangosan. A csöndes szövegek vagy a miseliturgiába illesztett, de alapvetően személyes papi imádságok, úgynevezett apológiák, vagy a szertartás legszentebb, misztériumos csöndbe burkolt szavai, mindenekelőtt a kánon, illetve a felajánlás egyes részei. A halkan, de fennhangon kimondott szavak szintén nem nyilvánosak: ide tartoznak a pap és az asszisztencia dialógusai és azok a szövegek, amelyeket a pap duplikál, azaz a szkólával vagy a felolvasókkal párhuzamosan olvas el. A római liturgia eredeti szerkezete szerint mindkét szövegtípus, tehát a csöndes és a halk részek is valamely párhuzamosan megszólaló énektétel „takarásában” maradnak, amint ezt a keleti rítusokban bárki ma is tapasztalhatja.

A mise tulajdonképpeni hangos rétege tehát teljes egészében valamilyen dallamon, énekelve szólal meg. Ez alól mindössze két, látszólagos kivétel van: a prédikáció és a hívek áldoztatásának szertartása. Egyik sem tartozik szervesen a miseliturgiához. Habár az igehirdetés ősidők óta jelen van az ünnepi szentmisében, attól függetleníthető és a történelemben sokszor független is volt, mégpedig önálló prédikációs istentisztelet alakjában. A hívek áldoztatásának rendjét pedig — jóllehet annak legalkalmasabb kerete valóban a mise — nem is a misekönyv, hanem a szentségkiszolgáltatások könyve, a rituále közölte: az ott leírt szertartást alkalmazzuk a misébe illesztve is.

A liturgikus ének mégsem egynemű. Vannak egyszerű, néhány hangból álló fordulatai, úgynevezett recitációs tónusai, és műfajonként eltérő alkatú, de gazdagon díszített, jellegzetes dallamot használó tételei. A formulákat és a recitációt még egészen természetesnek tekintő liturgikus hagyomány valójában csak ez utóbbiakat tekintette éneknek.

Ebben az értelemben egy átlagos vasárnapi misénk énekrendje a következőképpen épül föl:

Asperges/Vidi aquam,
introitus latinul, majd magyarul,
Kyrie,
Gloria,
graduále magyarul,
Alleluja latinul,
prédikációs ének,
Credo,
offertórium latinul, majd magyarul,
felajánlási ének,
Sanctus,
szentségi ének,
Agnus Dei,
kommúnió latinul, majd magyarul,
záróének.

Ez az összeállítás azonban egy hosszú és összetett liturgikai és történeti folyamat eredménye. A hagyomány szervessé és bizonyos mértékig logikussá érlelte, de mélyebb megértéséhez külön kell választanunk egyes alkotóelemeit. Erre teszünk kísérletet a következőkben.


Állandó részek (ordinárium)

Szigorú értelemben azokat a tételeket nevezzük liturgikus éneknek, amelyeknek elhangzása a mise szabályos végzéséhez elengedhetetlen. Ezeket énekelt vagy ünnepélyesebb miseformákban kötelező hangosan, lehetőleg eredeti dallamukon megszólaltatni, de a pap ilyenkor párhuzamosan, sőt olvasott misékben is el kell, hogy mondja őket. Éppoly nélkülözhetetlen elemei a miseliturgiának, mint az olvasmányok vagy a könyörgések.

A liturgikus énekek két, jól elkülönülő csoportra oszthatók. Alapvetőbb rétegük az állandó részeké, az úgynevezett ordinárium. Ennek tételei a Kyrie, a Gloria, a Sanctus és az Agnus Dei. Az európai zenetörténetben már az egyszólamúság korában ezek közé vették föl a Credo-t. Gyakorlatilag az ordináriumhoz sorolhatjuk a vasárnapi szenteltvízhintés antifónáját, az Asperges-t, illetve húsvéti időben a Vidi aquam-ot. Érdemes megjegyezni, hogy többszólamú misékben a Sanctus záró, Benedictus-szakasza önálló tétel, amely az úrfelmutatás után szólal meg.

Az ordinárium tételei eredetileg egyszerű, rövid, változatlan dallamú akklamációk (fölkiáltások), amelyek a mise recitációs tónusaival (könyörgések, prefáció, Miatyánk) és közösségi válaszaival (Amen, Et cum spiritu tuo) állnak zenei és funkcionális rokonságban. Legeredetibb formájuknak egyik változata az a sorozat, amelyet általában Missa mundi néven ismernek, és amelyet a jelen kancionále miserendje is tartalmaz. A ciklusnak még nem része a Credo: ennek már legősibb római dallama, az úgynevezett I. Credo is túlságosan bonyolult. Egyszerűbb dallamát a milánói, ambrozián hagyományból kölcsönözzük, ott ugyanis mindmáig megmaradt az ordinárium tételeinek dísztelen, akklamatív jellege.

Az ordináriumot a pap és az oltárnál vele álló szolgálattevők elméletileg a gyülekezettel párhuzamosan imádkozzák, éneklik. Az a szokás, hogy a szkóla, illetve a nép éneke közben ők prózában mondják el a megfelelő szöveget, éppen a liturgiatörténetben később jelentkező, hosszabb, bonyolultabb dallamú, idővel pedig többszólamú ordináriumok eredménye. Az ordinárium éneklésének perceiben tehát a hajó és a szentély liturgiája összekapcsolódik.

Mégis, alább részletezett okoknál fogva már a kora középkorban születtek erősebben díszített, egyéni, gyakran szinte fülbemászó ordináriumdallamok. Ezekben a sorozatokban általában a Kyrie és a Gloria, illetve a Sanctus és az Agnus Dei alkotnak zenei párt. Kisebb mennyiségben, de egyéni dallamú Credók is elterjedtek, közülük az I. (a legősibb) és a III. (ma a legismertebb) szerepel a kancionále függelékében. A liturgikus szabályozás az ordináriumdallamok megválasztását nem bízta a véletlenre: hamarosan helyi szokás szerint kialakult, hogy az egyházi év egyes időszakaiban, illetve a liturgikus napok, ünnepek egyes típusain melyik sorozatot használják. A dallamválasztás mindazonáltal csak ajánlott, a latin liturgiában sosem kötelező: ez tette lehetővé a liturgikus tételek számos műzenei feldolgozását. A mai gyülekezetek befogadóképességét figyelembe véve ezért csak néhány, különösen ismert vagy értékes sorozatot vettünk föl a kancionále függelékébe. Az egykori, teljesebb rendszer maradványa ugyanakkor a mise végi Ite missa est, böjtnapokon pedig a Benedicamus Domino dallama, amely mindig az adott napra kijelölt ordináriumdallam Kyriéjének hangjaira épül.


Változó részek (proprium)

Az ordináriumétól eltérő helyzete és szerepe van a mise változó énekeinek, az úgynevezett propriumnak. Ennek tételei az introitus, a graduále, az Alleluja, az offertórium és a kommúnió. Böjtnapokon az Alleluja elmarad, viszont a hét egyes napjain megjelenik helyette a traktus. Bizonyos ünnepeken az Alleluja után még szekvenciát éneklünk. A proprium öt tétele közül négy valamilyen cselekményes mozzanat, bizonyos értelemben processzió (vonulás) kísérőéneke. Az introitus a bevonulást és a mise bevezető rítusait kísérte, az Alleluja a szolgálattevők előkészületét és menetét az evangéliumoskönyvvel az ambóhoz, amely egykor a hajó közepén magasodott, az offertórium az áldozati adományok oltárra vitelét és fölajánlását, a kommúnió magát az áldoztatást. Elkülönül a proprium sorozatától a graduále, amely olvasmányközi énekként maga is olvasmány: díszes dallamon előadott, költői szemelvény, általában a Zsoltárok könyvéből.

A proprium éneklésének perceiben a hajó és a szentély liturgiája szétválik. A hívek a szkóla vezetésével zsoltárokat énekelnek a szentélyben szolgálatot teljesítőkért, akik ezzel párhuzamosan a maguk sajátosan papi vagy szerpapi feladatát teljesítik vagy arra készülnek föl. A proprium mégsem afféle aláfestés vagy időkitöltés, hanem a római liturgia legnagyobb szövegi és zenei teljesítményeinek egyike. Az egyházi év menetét mindennél kifejezőbben és tudatosabban követi az énekek szövegválasztása, amely az olvasmányok és a könyörgések közvetlenebb megfogalmazásaival szemben az ószövetségi előképek líraibb, misztikus-szimbolikus kifejezésmódját részesíti előnyben. Ez az eljárás érzékletesen ábrázolja a papság közvetlen, illetve a világi hívek közvetett, pontosabban közvetített viszonyát a szentélyhez és a szent cselekményhez. A proprium éneklése a római hagyományban mintegy az akusztikus ikonosztáz szerepét tölti be.

A hajó-, illetve a szentélybeli liturgia párhuzamossága indokolta, hogy míg az ordinárium tételei zárt szerkezetűek, vagyis egyetlen, rögzített terjedelmű szöveg elhangzására korlátozódnak, addig a proprium tételeit a párhuzamosan zajló cselekményhez mérten egykor rövidíteni vagy nyújtani lehetett. Erre az ad módot, hogy a propriumtételeket — legalábbis eredetileg — kivétel nélkül antifonális vagy responzoriális formában, tehát főrészüket zsoltárversek (verzusok) beiktatása után egészben vagy részben megismételve énekelték. A beiktatott zsoltárversek számának növelésével vagy csökkentésével az ének terjedelme alkalmazkodott az egyidejű papi liturgia hosszához. A római misének ebben az állapotában kizárólag az ordinárium és a proprium képezték a szertartás zenei anyagát, és elegendők voltak ahhoz, hogy a csöndes, illetve a halk részeket teljes egészükben lefedjék. Mai tudásunk szerint ebben az időben még hangos volt a misekánon és valószínűleg a felajánlási könyörgés, a szekréta is, így a liturgia egyetlen, folyamatos zenei szövetet alkotott.

A teljes, énekelt miseliturgia hiteles környezete azonban a VII–VIII. századi Róma nyilvános pápai gyakorlata, az úgynevezett stációs istentiszteletek rendje volt, amelyen a zenei szolgálatot a kiváló és jól képzett énekesekből álló schola cantorum látta el. Habár a római rítus általánossá válásakor egész Európában ezt a liturgiát tekintették mértékadónak, terjedelmes, verzusokkal gazdagon fölszerelt propriumtételei fölöslegesnek bizonyultak és lerövidültek. Így történhetett, hogy az introitus és az Alleluja a középkortól kezdve mindmáig csak egyetlen verzust őrzött meg, az offertórium és a kommúnió pedig minden verzusát elvesztette. Ritka kivételek akadtak, és természetesen ma is szabályos ezeket a tételeket verzusokkal énekelni (ehhez jóváhagyott könyvek is rendelkezésre állnak), de maga a misekönyv és a graduálék mintegy ezer éve szinte kivétel nélkül lerövidült alakban tartalmazzák ezeket az énekeket.

Így a proprium elvesztette terjedelmi rugalmasságát. És noha a mise processziós mozzanatai kisebb formátumúvá váltak és a liturgia által kihasznált tér összezsugorodott, a hagyományos előkészületi, evangélium előtti, felajánlási és áldozási-áldoztatási cselekmények így is hosszabbak, mint a megfelelő propriumtétel elhangzásának ideje. Mivel pedig a mise zenei folytonossága, a szent cselekmények akusztikus lefedettsége iránti érzék és igény a közép- és kora újkorban még eleven volt, a fölszabaduló „üres felületek” változatos és értékes megoldásokat ihlettek. Hogy csak néhány ilyet említsünk: ezt a célt szolgálta a proprium- és részben az ordináriumtételek műzenei feldolgozása és ezáltali meghosszabbítása, a tropizálás, azaz a liturgikus szöveg betétversekkel való kiegészítése-kommentálása, az orgonazene vagy más hangszeres közjátékok. És végül erre bizonyult alkalmasnak esetünkben is a magyar gregoriánum, és a népénekanyagnak az a rétege, amelyet a miseliturgiában alkalmazunk.

Nincsenek megjegyzések: